To be continued on Parisclopédie

“In London his look seems to be about wearing many thousand pounds’ worth of garments that appear to have never been worn before having been slept in, the night before. In New York he prefers to look as though he’s just been detailed by a tight scrum of specialists. Different cultural parameters” – írja William Gibson 2003-as, Pattern Recognition című regényében.

A Storefront New York legendás építészeti galériája, amely leginkább budapesti Kortárs Építészeti Központunkhoz hasonlítható (www.kek.org.hu), kevesebb programmal és több támogatással. A Storefront január 22-én nyitja meg Ramak Fazel kiállítását. A fotográfus Fazel 2006-ban körbeutazta az Egyesült Államokat, hogy lefotózza az össze állam Capitol épületét, állami parlamentjét, kívülről és belülről. Eközben többször letartóztatták, terroristának nézték, megfenyegették. Erről az útról szól a kiállítás.

Nincs semmi karácsonyi abban a tájban, ami a brooklyn-i magasban futó F metróról tárul a szemem elé.

Kevés magányosabb ember van annál, aki karácsonykor részegen alszik egyedül a metrókocsiban.

Egy irodában találok rá erre a képre. Várakozom, így van időm elmélyedni a rajzban. Nyugtalanító érzés lesz úrrá rajtam, amikor elkezdem kisilabizálni a feliratokat. Miközben egy erősen nosztalgia-inspirálta Párizs-tabló lóg előttem a new york-i iroda falán, a boltok nevei mintha egy másik nézőpont felé szólnának. Restaurant du progres (Haladás étterem), Charcuterie moderne (Modern hentesüzlet)…ez a város “modernként” definiálja magát. A modernitás volna a mi antikvitásunk?

Kocsival jutok be a városba, amiért kiváltságosnak érzem magam. Ahogy a JFK-ről Manhattan felé autózunk, átvágunk Brooklyn-on és megkerüljük Queens-t, de a városból nem látok semmit, csak hidakat, ahol vámot fizetünk az átkelésért, útjelző táblákat és lakótelepeket. Amíg be nem érünk Manhattan-be, minden rozsdásnak tűnik és ledőléssel fenyeget.

Milánói átszállással repülök – ettől meleget és jó ételeket várok. Azonban az átszállás várhatóan nem működik egyszerűen. A csatlakozás másfél órát késik. Végigverekedem magam a cikkcakkban kanyargó tömegen, ismét kipakolom a laptopomat az ellenőrzésnél, majd kóválygok a várótermeben. Amikor vécére indulok, egy arab kisfiú próbál becsusszanni előttem. Gonosz vagyok, nem engedem előre, és mikor kijövök a fülkéből, majdnem feldönt, úgy ugrik a helyemre. Megperdülve kapok egyet a fejemre egy angolszász úrtól, aki nagy lendülettel veti a vállára kabátját. Kitántorgok és a szemem sarkából látom, hogy a mosdó előtt az előbbi fiú öccse, aki nagy papírhengert görget maga körül a földön, úgy találja telibe az iménti úr bokáját, hogy az majdnem elterül. A koreográfia teljes, a börleszk előadva. Indul a repülő.
A gépen filmet próbálok nézni, de koncentrálnom nem sikerül. Gyakran pillantgatok fel a képernyőre, amely jelzi a repülő földrajzi pozícióját. Más és más nagyításban játssza újra azt a jelenetet, ahogy a repülő becsapódik New Yorkba.