Alice finds the program: we’re hesitating between Monday and Tuesday. Finally it’s Tuesday, and another location: Brooklyn’s Union Hall. I arrive directly from work, and wait for the others in a comfortable fotel. The bar looks like a ‘Union Hall’, a literary-free-mason venue from one of the best days of the late 18^th century. Books cover the walls, I find a political analysis of the Soviet union’s first 5-year plan. But then people gradually arrive and we move down to the concert hall. A small space, with three concerts following each other. Romantic balladas with disturbingly simplistic lyrics, then fast, imaginative rock, and finally the Norwegian band.

Sunday afternoons want me to stay in Brooklyn. But I resist the seduction of the Madison Street, and head for the New Museum. I met several times with different members of the Center for Urban Pedagogy, but I was interested in Damon: he’s next on my list of interviews. The subject of the talk in the Lower East Side, and long-time residents’ organization to avoid displacements and rent increases. The discussion starts in a predictable way, but after a good half an hour it takes a sudden turn. A question from the audience introduces an idea whose significance is hardly recognized. She talks about the ecological footprint, a notion omnipresent in the politically and environmentally conscious press of the US. She doesn’t articulate clearly her question, but I continue her train of thought. There sould be a way to think about our social footprint. To have a set of information about where I move: who lived there before, how can I avoid changing the rent structure of the neighborhood and to make it lose its rent-controlles status, how can I contribute best to the local economies, how to participate, how to engage? We all know the dynamisms of ‘cutting-edge’ neighborhoods, but often fail to personalize the responsabilities.

This chess machine, on display at the MoMA’s design exhibition, is not a regular one. From a given situation, it tells you all the possible steps each character may take. In this way, it’s a few steps behind me: it tells about the possible futures of the board I play in. The chess board becomes the garden of forking paths, Borges’ famous take on the co-presence of futures, and the parallel presence of choices failing to exclude each other.

A lecture abourt Francis Alys in the Hispanic Society of Harlem. A piece of colonial Spain in the middle of Black Harlem, huge courts and baroque architecture opening to a street of hamburger and pizza shops. When the lecturer enters the room, I find him very familiar. It takes me a few minutes to find out, who he is – where did I see him. Mexico, Mexico. I make the connection: he was the prominent guest of the Mexican Pavilion of the 07 Venice Biennial, my second employer after being fired from the Hungarian one. Todays lecturer came by boat: but to grab the land is not the most obvious thing to do. He failed to have both his feet on the bank of the canal: he fell into the water. Silence. Everybody stands still, frightened. What will he say? How will he react? Others forcing back their laugher. And there he comes. Swimes some hundred meters down, to reach a point where he can climb out to the bank. He walks back, soaked to the skin, water dropping from all his clothes, around and behind him. And laughs, laughs as if it were the best thing to do in Venice, a quick swim in the canals. All relieved. Hapy end.

Ahogy kifelé kezdtünk lábalni a télből, elkezdtem iskolába járni. Híján annak az 1-3 ezer dollárnak, amibe egy tantárgy féléves költsége kerül, nem hivatalos keresésbe kezdtem, és sikerült megállapodnom egy-egy tanárral a CUNY Hunter College-ből és a Pratt Institute-ből. Egyúttal be is iratkoztam a Pratt könyvtárába, ami kincsesládának bizonyult: az a könyvtár, amit minden városban szeretnék a lakhelyemtől 10 percre tudni. Naponta 11-ig nyitvatartva, több emeletnyi könyv, katalógus és video várja, hogy felfedezzem.

Sokáig terveztük, és végre sikerült intézményesen eljutnunk Harlembe. Anikó barátja, a jazz-zenész Jean-Philippe vitt minket körbe a legendás városnegyedben, érintve az afro-amerikai kultúra emblematikus pontjait. A vasárnapi misével kezdtük a kört, ezért fél 11-re Harlembe kellett érnünk – fél 10-kor el kellett indulnunk Brooklynból. De a mise minden várakozásunkat felülmúlta.
Nem voltam még soha a Hitgyülekezet és hasonló szekta-egyházak rendezvényein, csak videókat láttam róluk. De mintha az átélés spekulatíve átvett technikái az afrikai keresztény rítusokból erednének. Képzeljünk el egy templomot, ahol mindenki áll, énekel és táncol. A ritmus gyorsabb, mint egy williamsburgi techno-bulin, és időnként egy-egy embert elkap az extázis, a mozgásuk monotonná válik, és fehér köpenyes ápoló-templomsegédek kerolják át őket. Az eksztatikus roham lehetősége jelen van a mise egészén, és a résztvevők töbsége nem tudja visszatertani a könnyeit – a boldogság könnyeit. Mindez vasárnap délelőtt, a családi ebédet bevezetendő.

A környék ma már nem a jazz központja, mint a renaissance éveiben. A kis jazzklubok többsége bezárt, a 125-dik utca színházai pedig megfizethetetlenek az itt lakó feketék számára. A környék újra-szabályozása sokakat megrémiszt: a negyed “upzoningjától” félnek, és a (fehér) befektetőktől, akik luxusapartman-házaikkal lassanként kiűzik majd a kevéssé fizetőképes feketéket. Hogy támogassuk a helyi gazdaságot, és hogy csillapítsuk éhségünket, egy afrikai soulfood étteremben ebédelünk. Mégis, ha kulturális indíttatásokkal is bír, a dzsentrifikáció a zene eltűnését jelenti, hallom egy rádióműsorban. A zene többé nincs jelen az utcákon, a megfogyatkozott számú kis jazzklubba húzódott vissza.

Mint például ez. Vasárnap lévén, egy jam session-be csöppenünk bele, ahol Jean-Philippe rendszeresen megfordul hangszerével.
A negyed legmagasabb épülete Bill Clinton alapítványának irodaháza, akit sokan az első fekete elnöknek neveztek. Clinton sokat tett Harlemért, nem véletlenül hozta ide alapítványát, a környék felpezsdítését megcélozva, de ez a hatás ambivalens következményekkel jár. Harlem nem érzi magát elkötelezve: Hillary Clinton népszerűségét itt jócskán megelőzi Obamáé.

A világkiállítás elemeinek egymás mellett létezése igen anakroniksztikus hatást kelt. A kiállítás kommunikációja, plakátjai, grafikai stílusa egyáltalán nem tükrözik annak a kornak a szellemét, amely magát a világűr meghódítójaként, a jövő megtestesítőjeként látta. Talán csak az optimizmus az, ami közös bennük.

Az 1964-65-ös világkiállításra készült el a Föld acélból megépített modellje is. Úgy tűnik, hogy a kor megszállottja volt a modelleknek és maketteknek: az űrkorszak kezdetét ünneplő Unisphere-rel a Földet kívülről látó ember önmagát ünnepli. A 36 méter átmérőjű gömb kissé magára hagyatva, a Flushing Meadows parkban, a Queens Museum előtt figyeli a magukat fényképeztető ifjú kínai házasokat.

A legenda szerint a budapesti városházán létezik egy nagy makett, amely a város minden házát tartalmazza. A történet szerint két idősebb úr minden héten körbejár a városban, rögzíti a változásokat; elkészítik az új épületek makettjeit és kiemelik a lebontott épületeket. A makett nyilvánosan nem hozzáférhető, de létezik, és folyamatosan frissül. Borges térképe jut erről eszembe, amely 1:1 arányban képezi le a világot.
Párizsban a Pavillon de l’Arsenal őrzi a város nagy makettjét, New Yorkban a Queens Museum. Az 1964-65-ös, Robert Moses által szervezett New York-i világkiállítás egyik nagy attrakciója volt a város minden épületét tartalmazó modell. Születésekor 1:1200 méretarányával a világ legnagyobb makettje volt, és látványosság-létén túlmenően várostervezési eszköznek is készült. A makettet 1992-ben fejújították – így többek között a World Trade Center tornyait is tartalmazza. Emlékezzünk – a WTC a város reprezentációinak legpontosabb kor-indikátora. A makett jelenleg színes fényekkel megvilágítva, nehezen láthatóan terül el a Queens Museum állandó kiállításában.