Koolhaas Houselife

Again, the evening starts at Storefront. My second home, as Raju calls it, woke up from its winter sleep, and susprises me with the intensity of its program. two events a week, screenings, discussions, sometimes voluntary newsletter-foldings. I feel like returning to a betrayed place, lost somewhere behind. A refreshing 20-25 minutes walk from the DCP, I like to launch the evening with a visit at the Kenmare Street. This time a French-Italian couple, Louise Lemoine and Ila beka presenting their film about the afterlife of Koolhaas’s Bordeaux house. Afterlife, because we often forgot about buildings after they’re completed and filled the pages of all important architecture magazines. The film follows the daily trajectory of the building’s cleaning lady, who definitely is the persion who spends the most time in the house – more than in her home – and knows surprisingly lot about its functioning and mechanics. She doesn’t understand it all though – she smiles about the fancy, snobbish but apparently impractical features. In another video, Koolhaas himdelf comments on the video: “What we see is a clash of two strong concepts. The architect’s concept of the house with the cleaning lady’s vision.”

Design an the Elastic Mind

I make two visits to the hip exhibition of MoMA: Design and the elastic mind. During the first visit I got stuck in the first rooms introducing nanodesign and microengineering. I have the feeling that it’s a preliminary example for what the Hungarian pavilion will show in this year’s Venice Biennial: Architecture modeled after living organisms. A huge playground for technical enthousiasts, with sometimes dull attempts to bring poetry into technologically inspired design. The second visit reveals the weaknesses of the approach: a lot of spectacles making little sense. Media spaces which don’t look much better than just big sets of TV screens rendering an overoptimistic illusion of an united community of the human kind, and similar ideas.

Hispanic Society

A lecture abourt Francis Alys in the Hispanic Society of Harlem. A piece of colonial Spain in the middle of Black Harlem, huge courts and baroque architecture opening to a street of hamburger and pizza shops. When the lecturer enters the room, I find him very familiar. It takes me a few minutes to find out, who he is – where did I see him. Mexico, Mexico. I make the connection: he was the prominent guest of the Mexican Pavilion of the 07 Venice Biennial, my second employer after being fired from the Hungarian one. Todays lecturer came by boat: but to grab the land is not the most obvious thing to do. He failed to have both his feet on the bank of the canal: he fell into the water. Silence. Everybody stands still, frightened. What will he say? How will he react? Others forcing back their laugher. And there he comes. Swimes some hundred meters down, to reach a point where he can climb out to the bank. He walks back, soaked to the skin, water dropping from all his clothes, around and behind him. And laughs, laughs as if it were the best thing to do in Venice, a quick swim in the canals. All relieved. Hapy end.

Midtown nightscape

Aniko’s new gallery has its opening. Family atmosphere, some dozens of people in a Midtown flat used as gallery space. The view is extraordinary: we’re right under the Empire State Building, the lights are on, and their pulsation gives a third dimenasion to the town whose streets down there I walk every day.

Milos Forman a MoMÁban

New York igazi Közép-Európa. A Guggenheim közép-európai modernizmus fotókiállítása, a Public Library Nádas Péter-beszélgetése, a Lengyel új hullám retrospektív az Anthology-ban, Boris Groys a New Museumban, és most a Milos Forman-retrospektív a MoMÁban. Forman különös figura: 1969 megérkezve New Yorkba egyből nekilátott a filmcsináláshoz, de első filmje (Take Off) még a csehszlovák világ nyomait viseli: a mindennapi élet paródiája, amerikai karakterekkel és problémákkal. Forman különös pozíciót foglal el a film történetében: kívülállóként nekiállt, és kultuszfilmet forgatott az amerikai társadalom összes jelenkori problémájáról.

1964 World’s Fair

A világkiállítás elemeinek egymás mellett létezése igen anakroniksztikus hatást kelt. A kiállítás kommunikációja, plakátjai, grafikai stílusa egyáltalán nem tükrözik annak a kornak a szellemét, amely magát a világűr meghódítójaként, a jövő megtestesítőjeként látta. Talán csak az optimizmus az, ami közös bennük.

Unisphere

Az 1964-65-ös világkiállításra készült el a Föld acélból megépített modellje is. Úgy tűnik, hogy a kor megszállottja volt a modelleknek és maketteknek: az űrkorszak kezdetét ünneplő Unisphere-rel a Földet kívülről látó ember önmagát ünnepli. A 36 méter átmérőjű gömb kissé magára hagyatva, a Flushing Meadows parkban, a Queens Museum előtt figyeli a magukat fényképeztető ifjú kínai házasokat.

New York állam térképe

Az 1964-65-ös világkiállítás legnagyobb pavilonjának padlójaként készült el New York állam szabadtéri térképe. A térkép, amelyet a pavilon egészével együtt Philip Johnson tervezett, 1 millió dollárba került, ami nem azonos egy mai millió dollárral. A térkép elkészültével komoly vitákat kavart: kisebb települések küzdöttek azért, hogy rákerüljenek a térképre; talán soha nem volt még ennyire erős szimbolikus jelentősége egy térképnek. A térképet igencsak megviselték az eltelt évtizedek, de újabban elkezdődött restaurálása. Jelenleg a Queens Museumban látható.
A pavilon hivatalos tanácsadója nem más volt, mint Ray Bradbury.

New York makettje

A legenda szerint a budapesti városházán létezik egy nagy makett, amely a város minden házát tartalmazza. A történet szerint két idősebb úr minden héten körbejár a városban, rögzíti a változásokat; elkészítik az új épületek makettjeit és kiemelik a lebontott épületeket. A makett nyilvánosan nem hozzáférhető, de létezik, és folyamatosan frissül. Borges térképe jut erről eszembe, amely 1:1 arányban képezi le a világot.
Párizsban a Pavillon de l’Arsenal őrzi a város nagy makettjét, New Yorkban a Queens Museum. Az 1964-65-ös, Robert Moses által szervezett New York-i világkiállítás egyik nagy attrakciója volt a város minden épületét tartalmazó modell. Születésekor 1:1200 méretarányával a világ legnagyobb makettje volt, és látványosság-létén túlmenően várostervezési eszköznek is készült. A makettet 1992-ben fejújították – így többek között a World Trade Center tornyait is tartalmazza. Emlékezzünk – a WTC a város reprezentációinak legpontosabb kor-indikátora. A makett jelenleg színes fényekkel megvilágítva, nehezen láthatóan terül el a Queens Museum állandó kiállításában.

Ramak Fazel a Storefront-ban

A Storefront New York legendás építészeti galériája, amely leginkább budapesti Kortárs Építészeti Központunkhoz hasonlítható (www.kek.org.hu), kevesebb programmal és több támogatással. A Storefront január 22-én nyitja meg Ramak Fazel kiállítását. A fotográfus Fazel 2006-ban körbeutazta az Egyesült Államokat, hogy lefotózza az össze állam Capitol épületét, állami parlamentjét, kívülről és belülről. Eközben többször letartóztatták, terroristának nézték, megfenyegették. Erről az útról szól a kiállítás.