Brighton Beach

Pratt Institute Library

Ahogy kifelé kezdtünk lábalni a télből, elkezdtem iskolába járni. Híján annak az 1-3 ezer dollárnak, amibe egy tantárgy féléves költsége kerül, nem hivatalos keresésbe kezdtem, és sikerült megállapodnom egy-egy tanárral a CUNY Hunter College-ből és a Pratt Institute-ből. Egyúttal be is iratkoztam a Pratt könyvtárába, ami kincsesládának bizonyult: az a könyvtár, amit minden városban szeretnék a lakhelyemtől 10 percre tudni. Naponta 11-ig nyitvatartva, több emeletnyi könyv, katalógus és video várja, hogy felfedezzem.

Zsidó vasárnap

Forgács Péter filmjét, a Miss Universe 1929-et játszották a MoMÁban vasárnap. Utána Moritz Rabinowitz történetét néztük meg az Urban Stages Theaterben.

Mi lenne, ha New York…

A New Yorkot leromboló vagy romokban látó katasztrófafilmek mellett a valóságos veszélyes is képviseltetik magukat a Város jövőjéről szóló gondolkodásban. A városháza What if New York City… című pályázatában egy esetleges (és esedékes) pusztító szélvész utáni lakások tevrezésére kérte fel a világ építészeit.

West Village Historical Society

Elkeveredtem a West Village Historical Society esedékes találkozójára, amelyet Warren Shaw arrogáns, de meglepően hiteles előadása töltött ki. A közönségben, mint a műemlékvédő csoportosulások többségében idősek voltak, akik mintha a saját múltjukat féltenék a beruházól és ingatlancápák megállás nélküli támadásától. A West Village-ben komoly hagyománya van a városvédelemben: az amerikai mozgalom gyakorlatilag innen indult útjára, Jane Jacobs, New York  egyik félistene vezetésével. Shaw előadásának fonalát a(z építészeti) jövő-víziók megújulásra való képtelenségére vezeti ki. Megkérdezem, hogy mit gondol az egyre szaporodó vészhelyzet-megelőző és kezelő építészeti pályázatokról. Ezek nem egy átalakuló, de jelenlévő jövő-tudatosságot bizonyítanak? Shaw kitérő választ adott.

Superbowl

Általam kicsit észrevétlenül, de a New York Giants megnyerte a Superbowl-t a sokkal esályesebb Boston patriots ellen. A karácsony és a Thankgiving jelentőségét messze túlszárnyaló eseményt megkoronázandó, a New York-i városvezetés úgy döntött, hogy egből hulló konfettis parádét rendez a Broadway déli szakaszán (a hősök útján) végigvonuló győztes csapat számára. A parádé időpontja keddre esett, a New York állami előzetes választások idejére, és minden bizonnyal elhalványította azt. A New York-iak szabadságot vettek ki erre a napra, hogy esőben, a rendőrkordon mögött ünnepelhessenek és részegedhessenek le koradélutánra. A reggeli gyülekezésből magam is részesültem.

Bevezetés Afro-Amerikába: Harlem

Sokáig terveztük, és végre sikerült intézményesen eljutnunk Harlembe. Anikó barátja, a jazz-zenész Jean-Philippe vitt minket körbe a legendás városnegyedben, érintve az afro-amerikai kultúra emblematikus pontjait. A vasárnapi misével kezdtük a kört, ezért fél 11-re Harlembe kellett érnünk – fél 10-kor el kellett indulnunk Brooklynból. De a mise minden várakozásunkat felülmúlta.
Nem voltam még soha a Hitgyülekezet és hasonló szekta-egyházak rendezvényein, csak videókat láttam róluk. De mintha az átélés spekulatíve átvett technikái az afrikai keresztény rítusokból erednének. Képzeljünk el egy templomot, ahol mindenki áll, énekel és táncol. A ritmus gyorsabb, mint egy williamsburgi techno-bulin, és időnként egy-egy embert elkap az extázis, a mozgásuk monotonná válik, és fehér köpenyes ápoló-templomsegédek kerolják át őket. Az eksztatikus roham lehetősége jelen van a mise egészén, és a résztvevők töbsége nem tudja visszatertani a könnyeit – a boldogság könnyeit. Mindez vasárnap délelőtt, a családi ebédet bevezetendő.

A környék ma már nem a jazz központja, mint a renaissance éveiben. A kis jazzklubok többsége bezárt, a 125-dik utca színházai pedig megfizethetetlenek az itt lakó feketék számára. A környék újra-szabályozása sokakat megrémiszt: a negyed “upzoningjától” félnek, és a (fehér) befektetőktől, akik luxusapartman-házaikkal lassanként kiűzik majd a kevéssé fizetőképes feketéket. Hogy támogassuk a helyi gazdaságot, és hogy csillapítsuk éhségünket, egy afrikai soulfood étteremben ebédelünk. Mégis, ha kulturális indíttatásokkal is bír, a dzsentrifikáció a zene eltűnését jelenti, hallom egy rádióműsorban. A zene többé nincs jelen az utcákon, a megfogyatkozott számú kis jazzklubba húzódott vissza.

Mint például ez. Vasárnap lévén, egy jam session-be csöppenünk bele, ahol Jean-Philippe rendszeresen megfordul hangszerével.
A negyed legmagasabb épülete Bill Clinton alapítványának irodaháza, akit sokan az első fekete elnöknek neveztek. Clinton sokat tett Harlemért, nem véletlenül hozta ide alapítványát, a környék felpezsdítését megcélozva, de ez a hatás ambivalens következményekkel jár. Harlem nem érzi magát elkötelezve: Hillary Clinton népszerűségét itt jócskán megelőzi Obamáé.

Boris Groys a New Museumban

A New Museum megkezdte “esti iskoláját”. A budapesti Tranzit szabadiskolához hasonló, zárt és nyitott foglalkozásokat Boris Groys előadása nyitotta meg, telt ház előtt. Groys a “kommunizmus utáni vallásról” beszélt, összekapcsolva az iszlám terrorizmus videó-alapú kommunikációját a közel-kelet kommunistái által bevezetett öngyilkos-merényletekkel.

Hajnal a Madison Streeten

Hajnalban keltem, hogy időben odaérjek a harlemi lakossági fórumra. Még sötét volt az utcánkban.

Bed-Stuy

Egy melegebb hétvége és Bedford-Stuyvesant lakói kiköltöznek az utcára. Minden ház elmaradhatatlan kelléke az urvarban felállított kosárpalánk.