A random encyclopedia of New York
A Berlin-évad egyik csúcspontja a PS1-ban megrendezett Fassbinder-kiállítás. A kiállítás középpontjában a 13 órás, felújított Berlin Alexanderplatz áll, amelyet 14 epizódban, epizódonként külön kabinban lehet megnézni a PS1 csodálatos terében. A kabinok között szabadon lehet kalandozni, így térbeliesítve Döblin történetének amúgy sem annyira lineáris idejét. Ha a G metró normálisan járna, minden hétvégémet ott tölteném.
A héten írtam a Tranzitnak egy filmről és a személyiség-középpontú társadalomról.
A héten írtam a New York-i zoning-ról a Tranzitnak:
A héten nyilvánosan is írtam a New York romjai között játszódó új filmekről.
A hidakról látszik legjobban, hogy mennyi rétegből áll ez a város. A történelmi európai városokkal szemben úgy tűnik, mintha itt a várostervezésre irányuló legambiciózusabb törekvések is szétmállottak volna a város természetes burjánzásában. De ez nem ilyen egyszerű. Abban a városban, amelyben a tervezés az ingatlanspekuláció szorításában vergődik, a különböző történelmi rétegeket a különböző tervezési elgondolások fémjelezik, amelyek azonban olyannyira változatosak és korlátozott hatásúak, hogy a tervezési gyakorlat – az európai városokkal ellentétben – nem hoz létre egységes városképeket.
Már Velencében is láttam ezeket a jellegzetes árnyjátékokat. Kara Walker a rabszolgatartás történeti ikonológiájának feltérképezésére tette fel a karrierjét – és ez jó döntésnek bizonyult. Az USA déli részén született afro-amerikai művésznő a rabszolga(tartó)-társadalom folklórját dolgozza fel animációs filmek és festmények formájában.
Péntek este ingyenes a MoMA – és az éjszakába nyúlóan tart nyitva. Abban a városban – Berlin ellenpéldájaként – , ahol az emberek többsége ténylegesen egész nap dolgozik, a múzeumok hétköznapi 5.30-as zárása lehetetlenné teszi a halandók számára a kiállítások látogatását. De a péntek! Péntek a nagy nap. A heti munkában kellemesen elfáradva felszáll az ember a metróra, és leszáll az 53. utcánál. Türelmesen beáll a sorba, végigvárja a többszáz méteres sort, és azután talán még marad is ideje arra, hogy megnézzen egy kiállítást a tucatnyiból. Várakozása közben a sorra rászerveződött árusok könnyítenek éhségén és szomján.
Chelsea rendkívül bizarr hely. Kiürült gyár- és raktárépületeket meghódítva, itt található ma a művészvilág kommersz középpontja. Bridget elmeséli, hogy az ő galériájuk képviseli Matthew Barney-t, RIchard Prince-t és Shirin Neshat-ot, többek között. Chelsea-ben sétálni hétközben igen magányos élmény: a számítógépükkel babráló galéria-munkásokon kívül nem nagyon van élet az utcákban. Este is csak a környező bárok kelnek életre, vagy a 25. utca uszodája, ahová én is járok. A csütörtökön és pénteken azonban teljesen átalakul ez a környék: a galériák egymással összhangban szevezik a megnyitóikat, tlejesen megtöltve emberekkel a környező utcákat.
A Broadway az iránytűm. A manhattan-i négyzetrács kiváltságos engedetlenje, átlósan szeli keresztül a szigetet, így hozva létre azokat a karakteres “sarokhelyzeteket”, amilyen a Times Square, a Union Square vagy a Harald Square. Itt azonban, a Downtownban, ezt még nem sejteti: a Broadway itt nem több egyszerű sugárútnál.
SoHo, azaz a Houston streettől délre eső terület hosszú évtizedeken keresztül ipari-kézműves negyed volt. Ennek megfelelően az itt épült épületek nagy, egybenyitott terekkel és hátsó rakodó rámpákkal rendelkeztek. Az 1960-as évek közepén egyszercsak elkezték ezeket az ingatlanokat lakóhelyként és műtermeként használni, főként anyagi forrásokkal nemigen rendelkező művészek. Ahhoz azonban, hogy ezek az épületek megmaradjanak, sőt egy újra dinamizálódó ingatlanpiac középpontjába kerüljenek, az ingatlanszakma, és a vele bizonyos ügyekben összefonódó műemlékvédelem támogatása kellett, no meg a kényelmes lakás eszméjének radikális átalakulása.Erről a folyamatról részletesen ír Sharon Zukin Loft Living című könyvében.
