Párizsban töltött első két hónapja alatt legalább három olyan kiállítást láttam, amely a város részleges vagy totális lerombolásának ábrándjával játszott. Amit a Párizs-filmek nem jelenítettek meg, az a kiállítótermekben tört ki az elfojtott párizsi tudattalanból. Úgy tűnik, hogy különösen izgalmas érzés a saját otthont, a saját világot a képeken lerombolva látni, talán mint egy imitált ön-kasztráció videofelvétele. És utána örömmel veszi tudomásul az ember, hogy minden a helyén van.
A New York-ban a katasztrófafilmeknek nincs nehéz dolguk. A filmrendezők a King Kong óta minden évtizedben pártucatszor lebontják a város ismert épületeit, elárasztják a várost vízzel, homokkal vagy éppen állatokkal. Mintha a filmes megsemmisítés egyfajta ráolvasás volna, paradox módon a katasztrófa megelőzése, kiváltása annak filmes megfelelőjével. Vagy mintha a képzeletbeli rombolás tenné értékessé, törékennyé, mitikussá a várost és épületeit.
Mégis, 9/11 után azt gondolnánk, hogy annyira már nem izgalmas a new york-i felhőkarcolókat összedőlni látni: a valóság túltesz a filmes trükkökön. Peter Eisenman így ír a 2001 szeptemberi eseményekről: “The last blow to the society of spectacle was 9/11 when reality overtook the media. We could never make a science fiction like that. When reality overtook the media, you realize that being in New York near the event, the Heideggerian notion of being there, became more important than seeing it on media. For me, being there re-established architecture and urbanism as an important condition of culture as we move forward. (Peter Eisenman in. Post Urbanism & ReUrbanism)
A média mégis folytatja, és szállítja a Város megsemmisülésének újabb képeit. Csak a következő hetekben két film fogja képein katasztrófáknak kitenni a Várost.
