Több, mint százan gyűltünk össze néhány éve a párizsi rue Faubourg St. Antoine sarkán a Bastille mozi elõtt, hogy végigküzdjük a 11. kerület fesztiválja, az Onze Bouge utolsó eseményét. Hosszú-hosszú sor a mozi előtt, mintha filmpremierre érkezne az ember, pedig csak egy sajátos nosztalgia megismételt átéléséről van szó.
Rengeteget beszélünk város-hierarchiákról, nemzetközi város-hálózatokról, amelyek struktúráját különféle gazdasági-információs adatok mentén írjuk le. De létezik a városoknak egy teljesen más természetű, gyakran tökéletesen elhanyagolt kapcsolódási módja: a városok „érzelmi összekapcsolódása”. Jean-Paul Dollé beszél erről a kapacitásról a Métropolitiques-ben: egy város „képessége” arra, hogy a róla folyó beszédet serkentse, mitizálja, hogy magáról beszéltesse lakóit és látogatóit, titkaiban rejlik. Titkaiban, amelyek felszíne, homlokzatai mögött rejlenek, amelyek a megfejtése tett erőfeszítésre késztetnek: megtalálni a jelentést, a lényeget, kibontani a rejtélyt, megfejteni a kódot: ez elsősorban áttekintehetlenséget, heterogenitást, egyfajta távolság meglétét feltételezi.
Egy-egy város képzelete, a benne zajló diskurzusok, az utcákon, tereken, nyilvános és magán-helyeken zajló beszédek módja és témája bizonyos értelemben rendszert képeznek. Egy város – ideális – esetben rendelkezik saját gondolati klmájával, és ennek megfelelően saját vágyaival, kollektív formát öltött álmaival is. Nyilván ezeknek a kollektív vágyaknak, a kollektív Én elbeszélési kényszereinek kielégítésére születnek meg a különféle mítoszok, de ezek a mítoszok gyakran egy másik helyre vetítve jelennek meg.
Az emberiség nagy történetei gyakran az Itt és a Máshol dialektikájában kibontakozó tragédiák, és ezzel párhuzamosan, a legtöbb ember rendszeresen érzi magában a Máshol késztetését, ha másképp nem, a társadalom által elvárt és biztosított formában. A munka és szabadidő szféráinak éles elválasztása is valamilyen értelemben ennek az eredetileg térbeli kettősségnek az időbeli kivetülését jelzi.
Egy város gyakran álmodik egy másik városról, gyakran határoz meg Másholjaként egy másik várost, és építi magába ezt a Másik várost mint saját elválaszthatatlan részét. Ellenpólus, tudatalatti vagy anyagiasult – egy konkrét térben megkötött – képzelet, az énnel való elégedetlenségből táplálkozó irigység tárgya, a másik város az ittben megélt hétköznapok világán felül helyezkedik, még saját hétköznapiságában is. A másik város elképzelése a távolság technikájának segítségével valósul meg, ami nem is különbözik annyira a saját identitás kialakításának módszerétõl – ez is az eltávoltított, denaturált szokást tudatosító transzformációból táplálkozik. A „Másik város” ugyanúgy a saját identitás részévé válik, mint a saját város, kontraszttá, amellyel szemben meghatározható az Én.
Párizsnak ez a másik városa New York. E két város versenyfutása a másik város teste iránti vágyakozásban teljesedik ki. Mindkét város a saját módján igényt tart a 19. és 20. századok fõvárosa címre, természetesen sok más várossal együtt. Ennél erősebb összekötő kapocs viszont a saját városok egyes értelmiségi csoportjainak állandó áramlása a két város között. A híres amerikai emigráció Párizsban, és a francia New Yorkban. A két várost elsősorban tehát intellektuális és művészi kötelékek, egy más kultúra, egy finomabb vagy egy energetikusabb világ megtapasztalásának kollektív vágya és az ebből a vágyból megvalósuló utazások kötik össze. Szembeötlő a különbség, ha a két város viszonyát külön-külön Londonnal való viszonyukkal hasonlítjuk össze. 2004 nyarán London utcái tele voltak egy induló tévésorozat képeivel, reklámjával: egy házaspár, amelynek egyik tagja Londonban, a másik New Yorkban él. Mindennapos, megszokott szál a két város között. Hasonló viszonyt sugallnak a Eurostar Párizsban mindenfelé megtalálható reklámjai: Londont mint a shopping világát rajzolják meg, vagy legjobb esetben a könnyűzenéét, ami végső soron ismét a vásárláshoz, a kultúrafogyasztás legkommerszebb változatához vezet. Maga a londoni és párizsi belvárosok közötti két és félórás távolság is a másik hely vulgarizálásához, naturalizálásához vezet.
Az amerikaiak imádják Párizst, és mindenkinek járnia kell egyszer Párizsban – magyarázta Melanie egy lehangoló dél-londoni kerület zsúfolásig telt pubjában. És viszont, Párizsban rengeteg szó esik New York-ról. A Párizsban töltött fél év alatt három konferenciába és számtalan előadásba botlottam bele, ahol New York-ról beszéltek. A Magazine Littéraire 2005 júniusi száma New York-kal és a város íróival foglalkozik. A 11. kerület évi fesztiváljának záróeseménye a New York-filmeket válogató mozi-éjszakája volt. Nem kell magyarázni, hogy a francia értelmiség életében milyen óriási szerepet játszik New York a 20. század második felében, elég ha Derridára, Foucault-ra vagy Baudrillard-ra gondolunk.
Párizsban rengeteg szó esik New Yorkról. És mindez az Egyesült Államokkal szembeni legnagyobb világméretű elégedetlenséggel és bizalmatlansággal egyidőben, amelynek egyik főszereplõje és hangadója Franciaország. Mivel magyarázható ez az ambivalens viszony az országgal és elsõ számú városával szemben? Öntudatlan kompenzáció, tudatos önkontroll, a kontrasztok kihívása vagy diplomáciai manőver? Tiszteletadó gesztus, intellektuális szembenállás vagy kultúrpolitikai akció?
New York-ot filmezni meglepő módon nem különbözik eléggé attól, mintha Párizst filmeznénk, vagy bármely más várost. A nagy elbeszélések itt is ugyanabból az archetipikus moralizáló felosztásból táplálkoznak, amely a nagyvárost a magánnyal, a lesüllyedéssel, a romlottsággal, az összeomlással, az értékek kiüresedésével és az egyéni érdekek uralomra jutásával azonosítja. A Midnight cowboy Joe Buck-ja, aki szerencsét próbálni érkezik a nagy almába texasi porfészkébõl, egyanazt az utat járja be, mint az I love Budapest vidéki lányai.
New York-ot filmezni William Klein szemével csak annyiban különbözik egy más város neonreklámjainak a szellemes kollázsba rendezésétől, hogy a Times Square-n összehasonlíthatatlanul több neonfény áll az operatõr rendelkezésére – egyébként ugyanaz a rajongás játssza benne a fõszerepet, mint a 20. század eleji Párizs vagy Budapest esetében. És ez nem jelenti azt, hogy ne lenne szép Klein filmje.
Mint ahogyan Raymond Depardon New York-filmje is gyönyörű. A new york-i skyline-on elidéző, majd lassan körbeforduló, a magasban száguldó vonat ablakából figyelő kamera tekintete egy idő után a monumentális tért megtöltő emberek felé fordul. Öltönyös férfiak, elegáns nők, a színen átfutó zaklatott alakok, rohanás, sietség, kopp, kopp, kemény léptek. De nem minden mozgás jár együtt a mozgás hangjával. Kopp-kopp-kopp, egyes alakok lépte elvesznek a csendben, míg mások hangsúlyt kapnak a hang által: mindig a legfeltűnőbb, a legjellegzetesebb mozgás elevenedik meg a zajok által, legalábbis így érezzük megmagyarázhatónak azt, hogy idővel elkezdjük csak a hangokkal követett alakokat figyelni. Egyén a tömegben, magányosan, de fenntartva függetlenségét, mennyiben illik ez az ember-kép New York-ra, vagy mennyiben csak és kizárólag New York-ra?
